Megkapta az IVV elismerését
A Cuha-pataki túránál megkapta a Nemzetközi Népsportszövetség elismerését
Rozs Magdolna Simson motorkerékpárral
kerekezett nap mint nap az edzésekre
Rozs Magdolnát sokan ismerik akár volt cipőgyári kollégaként, akár régi kézilabdás csapattagként, akár mint kiváló természetjárót. A napokban kiérdemelte a Nemzetközi Népsportszövetség (IVV) elismerését. (2010.08.26.)
Rozs Magdolna 72 éves kora ellenére ma is fiatalos lendülettel mindennap tesz valamit egészségéért valamilyen sporttevékenységgel. Ha éppen nem túrára indul a Vértes Volán természetjáróival, akkor elmegy úszni, vagy felpattan a kerékpárra, de a városon belül sem gyakran veszi igénybe a tömegközlekedési eszközöket. Inkább gyalog megy intézni
ügyes-bajos dolgait. Fáradhatatlan… Ha kell, rendszeresen ő az egyik jobbkeze a városi, nagy tömegeket megmozgató sporteseményeknek.
– Hol és hogyan kezdődött ez sportszeretet? – kérdeztük Rozs Magdolnától.
– Az 1950-es években kezdtem kézilabdázni, az akkori tatai Bugyi kert csapatában játszottam, majd az együttesünk később az úgynevezett Büdöskút salakpályáján edzett és játszotta a mérkőzéseit. Az cipőgyári csapattal az 1960-as évek elején bejutottunk az NB II-be, s ekkor már Marton László, az egykori kiváló focibíró segítségének köszönhetően az edzőtáborban készülhettünk a bajnoki találkozókra. Csodálatos évek voltak. A csapat vonattal utazott a mérkőzésekre, és ha győzelemmel érkeztünk haza, bár ritkán esett meg, hogy a kalauz nem énekelt velünk együtt. Rossz emlék ebből az időből, hogy igen jó kedvvel mentünk a csanaki rangadóra, viccelődtünk, nevetgéltünk, és bizony sírva érkeztünk haza a vereség után.
– Aztán jött az 1967-68-as bajnoki évad, amelynek végén a nagy múltú cipőgyári együttes, ma is tisztázatlan okok miatt visszalépett az NB II. küzdelmeitől. Megszűnt az akkor sokra hivatott csapat.
– Fájdalmas időszak volt, nem bírtam ki kézilabda nélkül, ezért még játszottam Környén, ahova a Simson motorommal kerekeztem át nap mint nap az edzésekre. Végül 1969-ben búcsút intettem a kézilabdának, de csapattársaimnak, a lányoknak nem. A volt társakkal évente találkozunk, és így lesz ez most is, augusztus 21-én 15 órától ismét összejövünk a Tavernában.
– Nem gondolkozott azon, hogy egyszer edző legyen?
– Meg sem fordult a fejemben. Mindig precíz játékos voltam és a maximum elérésére törekedtem, túl erélyes edző lettem volna, aki nem biztos, hogy szimpatikus a csapatnak, s ha hiányzik az összhang, az egyetértés, akkor bizony nincs eredmény, de elégedettség sem.
– S jött az új szerelem…
– Igen, ez a természetjárás, mégpedig a Vértes Volán szakosztályával. Nyugdíjas vagyok
már tizenöt éve, de nincs olyan hét, hogy ne mozdulnék ki Horváth Zoltánékkal valamerre. Szinte a fél Dunántúlt átgyalogoltam. Jósvafőn például a 800 induló közül hárman
képviseltük Tatát. Nemrégiben igen nagy megtiszteltetés ért. A Cuha-pataknál jártunk,
amikor az eddigi részvételeim és megtett kilométereim után IVV bronz teljesítmény-
jelvénnyel tüntettek ki .Most ráhajtok az ezüstre.
– Mit vár a tatai kézilabdázás jövőjétől?
– Büszke vagyok rá, hogy a THAC férfi gárdája ezüstérmes lett az NB I. B-ben, a lányok pedig újoncként benn maradtak az NB II-ben. Ennél nagyobb öröm nem kell a sportág rajongóinak. A THAC az idén ünnepli fennállásának százéves évfordulóját. A kézilabdások hozzátettek a jubileum fényéhez.
Pécsváradi Andrea (Helyi Téma)
