Pulai Jani bácsi őrködött, nehogy valaki is meglessen bennünket
Ismét összejöttek a régi tatai kézisek
Annak idején a Tatai Cipőgyárnak volt egy kiváló, összetartó női kézilabdacsapata, melynek tagjai három műszakban dolgoztak, mellette edzettek, versenyeztek, emlékezetes mérkőzéseket hagytak maguk mögött a szurkolóik nagy örömére. (2010.09.07.)
Nemrég az elmúlt ötven esztendőre emlékeztek a Kapucinus templom szomszédságában lévő Phoenix Cafe & Restaurantban (az egykori Tavernában), ahol évente rendszeresen találkoznak. Ez volt a hetedik alkalom. Most tízen jöttek el az egykori nagy csapatból.
– Kapus voltam, futni kimondottan nem szerettem – kezdte az emlékezést Szekeresné Kerekes Terézia – Mennyi szép emlékem van. Amikor édesanyám például nem akart elengedni a bajnoki meccsre a háztáji munka miatt, a szomszéd bácsi pótkocsis traktorral hozta a csapatot kukoricát szedni. Persze, hogy végeztünk, így nem maradt el győzelmünk legendás otthonunkban, a Bugyi kerti pályán.
– A cipőgyári kézilabdás évek lánykorom legszebb emlékei – hangsúlyozta Horváthné Kerekes Mária – Első edzőnk Pulai Jani bácsi volt. Ő gyakran éjjel vitt bennünket az állomásra az egy órakor induló vonathoz, hogy időben elérjünk a mérkőzés színhelyére.
– Szeretnék még egyszer vonatozni, mondjuk a Délibe – vette át a szót az egykori hátvéd, Tóth Ilona.
– Családi okok miatt hagytam abba a kézilabdát. Itt, Tatán a kertből tartottam haza
a szüleimhez, amikor az éppen tréningező ismerős fiatalok leszedtek a kerékpárról. Attól kezdve nem tudtam a kézilabda nélkül élni – lelkendezett az örökké jó kedélyű Pulai Irén, a találkozó főszervezője.
– Életem legszebb korszakát jelentették a kézilabdás évek – emlékezett Musicz Anna,
mindenki Annuskája, aki mezőnyjátékosként és kapusként is szerepelt a csapatban. –
Szeretetjáték volt a mienk, munka mellett csináltuk, pénzt nem kaptunk érte. Még
öltözőnk sem volt. A Bugyi kertben a bokrok mögött kaptuk magunkra a mezt, ott
mosakodtunk a kis vízfolyásnál, és Pulai Jani bácsi őrködött, nehogy valaki is meglessen
bennünket.
– Jó volt, szép volt, tán igaz se volt – érzékenyült el Tóth Emerencia. – A mai fiataloknak is,
kivétel nélkül mindenkinek rendszeresen kellene sportolnia a bulik és a tétlen csavargások
helyett.
Az apró termetű, filigrán, ősz hajú Illés Aranka volt a csapatkapitány és a legjobb góllövő. – Nem járok kézilabdameccsekre, de a tévében megnézek minden közvetítést, így hű maradtam a sportághoz. Ha fiatal lennék, ismét a kézilabdát választanám – mondta elrévülten.
– Én is rendre szurkolok a tévé előtt, ettől a sportágtól nem lehet elszakadni – vágott közbe Horváthné Szekeres Mária.
Rozs Magdolna viszont ma is lelkes szurkoló, aki rendszeresen ott van az Eötvös-gimnáziumban a THAC férfi és női mérkőzésein. – Emlékek törnek most fel belőlem. Egyszer az almásfüzítői röplabdások kihívtak bennünket egy focipárbajra. A cipőgyári Bütyi és Ballabás bácsi által készített csukában alaposan elnáspángoltuk őket – mesélte Magdolna.
– Valamelyest én vagyok itt a kakukktojás, mivel korábban csak a gimnáziumban kézilabdáztam, aztán 1974-től a csapat megszűnéséig sikerült ezzel a fantasztikus gárdával játszanom – mondta zárásként Lentulay Mária. – Imádom ezt a társaságot, s úgy fogunk elköszönni egymástól, hogy jövőre veletek ugyanitt! Már most várom…
Pécsváradi Andrea
